. A konyháról felhoztuk a „sütnivalónkat”, és egyéb éhségűző tápanyagokat. Elindultunk, de a CBA-nál ki kellett még egészítenünk a hadtápot hűsítő, melegítő és üdítő folyadékokkal. Ezután már csak Kosdon álltunk meg. A gépkocsit egy ismerős udvarán hagytuk. Szerencsére, pont szüreteltek, így pár fürt szőlővel is nekierősíthettünk az előttünk álló emberpróbáló meneteléshez. Még egy dugóhúzót is kaptunk kölcsön, ami a szörpök kinyitásához nélkülözhetetlen. Hamarosan kiderült, hogy málháink nélkül is elég velős lett volna az erdei kaptató, de nem csüggedtünk! Egy irtáson rudakat szereztünk, erre fűztük fel a fülekkel bíró szatyrainkat. Érdekes fizikai törvényszerűséget fedeztünk fel: minél feljebb jutottunk, a föld gravitációja annál inkább erősödött. De mi kibabráltunk vele, egyre sűrűbb pihenőket tartottunk. Még világosban elértük a már hőn áhított szálláshelyet. Kijelöltük a tábori konyha helyét, és elkezdtük a gallyak gyűjtését. Bucsi, Báto, és Susi különcködésbe kezdett. Ők külön konyhát akartak, a sátraikat is bevitték a legnagyobb susnyásba. Szasa és Süvi társaikkal az út közepén építették fel éjszakai menedéküket. Én ugyan említettem, hogy éjjel jöhet egy-egy terepjáró, de ők kemények voltak, és kijelentették, hogy csak a testükön keresztül. Hamarosan ropogott a tűz, és beindult a vacsora konyhatechnikai előkészítése. A serpenyőbe, alufóliába foggal-közzel összevágott hagyma, krumpli, kolbász, szalonna került. A Szasa féle szakasz, valamint a Bucsi féle alakulat egy-egy tagjával elsétáltam az északi gerinc azon pontjára, ahol majd vacsi után a Gyadai réten legénykedő szarvasbikák bőgésében kívántunk gyönyörködni. Mindezt azért tettem, hogy mindenki szabadon eldönthesse, hogy mikor megy oda, és meddig marad ott. Magyarul: ne engem zargassanak állandóan, ha hallgatni akarják őket, és az éjszakám sem arról szóljon, hogy ott vég nélkül őrizgetem őket. A vacsi szenzációsnak, bár bizonyos részleteiben kissé szenes éteknek bizonyult. A szörpök, üdítők, vidítók, zsíroldók is meg lettek kérdezve. Pattogott a tűz, régi emlékek jöttek fel. Háborús beszámolóim (katona élmények) sem maradhattak el. Néha egy-egy csoport elsétált bőgést hallgatni. Egész éjszaka gyönyörű csillagos volt az ég, langyos szellő fújt, mérgesen feleselgettek egymással a már vesztüket érző, de még élénk tarkaságban pompázó falevelek, géppuskagolyóként hullott a makk. Mindez gyönyörű, de ahhoz épp elég volt, hogy ne halljuk a magyar erdők agancsos urainak nászát. Ahogy a Göncöl szekér szépen haladt éjszakai útján, úgy dőltek be sátraikba legjobbjaink, eltéve magukat másnapra. Hajnalra elállt a szél. Ahogy kipattant a szemem, az esti kémlelőhelyünkre mentem. Több irányból is tisztán hallható volt a bőgés. Visszarohantam embereimhez a nagy hírrel. Nagyon lelombozódtam, mert egyikbe sem sikerült lelket vernem, senkit sem érdekelt, hogy az éjjel legénykedő bikák toppon vannak még reggel is. Így lehettem egyedül a hajnali ébredő erdővel, az egymás után megszólaló madárkákkal. Csodálatos volt a keleten felbukkanó tűzgolyó látványa. Egy őzcsapat is megkezdte napi útját. A bak nagyokat vakkantva adta tudtomra, hogy nem jó helyen vagyok, és nem jó időben. Miattam kell letérniük jól megszokott útjukról. Kivilágosodott. Visszamentem a táborhoz. A tüzet sikerült fölélesztenem. Lassan ébredezett az állomány is. Reggeli után már könnyebb csomagokkal indultunk a kilátó felé. Érintettük a Násznép barlangot. A csúcson (652 m) nyert élmény kárpótolt minden addigi gyötrelmet. Visegrádtól a Budai hegyekig káprázatos panorámában gyönyörködhettünk. Lefele szótlanul jöttünk. Élmények kavarogtak bennünk, valamint az a büszkeség, hogy megcsináltuk, nem adtuk fel.. Egy kis félelem is belénk lopódzott. Tudtuk, hogy egyszer csak kiérünk a rengetegből, mellyel a túránknak is vége szakad. Megint vissza fogunk térni az emberek világába. Újra figyelni kell majd az órát, ahogy a vonatra várunk, a zebránál gátolni fog a piros lámpa, orrunkba fog hatolni a házak erdejében masszívan megrekedt szmog.
A faluban hűségesen várt minket a kocsink. Gödre érve kipakoltunk, egy frissítő zuhannyal lemostuk magunkról a két nap izzadtsággal vegyült porát. Az emlék azonban örökre belénk tapadt. Aztán egy kézfogás, viszlát, hétfőn. Dolgozni fogunk, mert fontos a munka, aztán majd egyszer tán ismét megyünk!
TJ
A túra további képeit megtaláljátok a "KÉPTÁR" menüpontban.
